A klímaválságot megállítani nem kell félnetek, jó lesz, ha mindenki egyetért, én nem ellenzem

Mi a tét?

Az ENSZ 1,5 C jelentése egyértelművé tette, hogy kb. 2030-ig van lehetőségünk, hogy a klímaváltozás katasztrofálissá válását megelőzzük és ehhez egy klímabarát, minimális kibocsátású gazdaságba való átmenettel előre haladjunk.  2030-ra azaz középtávra szóló nemzeti energia és klímaterveket (NEKT) készítenek idén év végéig az EU tagállamok, amelyeknek pont ennek az energiaátmenetnek kellene megfelelő nemzeti célkitűzésekkel, intézkedésekkel megágyazniuk. Az élet persze (remélhetőleg) nem áll meg 2030-nál; az éghajlatvédelemnek, klímapolitikának is évtizedekkel előre kell terveznie, nem tüzet oltania. Hiszen a szén-dioxid pl. 30-95 évig melegíti a légkört, de a többi üvegházhatású gáznak is évtizedes (metán) vagy évszázados (nitrogén-dioxid) az élettartama. Szóval a „karbondinoszaurusz” cseh miniszterelnök cinikus kérdésére („Miért kéne 31 évvel korábban arról döntenünk, mi fog történni 2050-ben?”) a higgadt válasz az, hogy azért, mert  mint döntéshozónak ez a feladata. A klímaválság súlyosbodását csak megelőzni lehet, és ami egyes döntéshozóknak csak politikai opportunizmus vagy klímapolitikai pókerjátszma, az nekünk élet-halál kérdése.  Célszámok nélkül nincs irányelv, célkitűzés, anélkül pedig konkrét klímavédelmi intézkedések. Okkal sürgették szakmai szervezetek a héten[1], hogy a hazai közép- (2030) és hosszútávú (2050) éghajlat- és energiapolitikai tervek, intézkedések legyenek összhangban a párizsi klímacélokkal és az EU karbonsemlegességével.

Lengyel-magyar két jóbarát…

A magyar kormányzati klímapolitikai álláspont eddig általában a lengyelek mögé beálló volt, így sokat mondó a lengyel nyilatkozat. A lengyel kormányfő szerint ugyanis addig nem tudják jóváhagyni a 2050-es klímasemlegességi célt, amíg nincs egyezmény a kompenzációról annak érdekében, hogy a megfelelés ne jelentsen irreális terheket a szegényebb, főként közép- és kelet-európai tagországok számára. Az energiaátállásnak igazságosnak és felelősségteljesnek kell lennie. Időt adtunk mindenkinek egy fair kompromisszum kidolgozására” – mondta. Magyarra lefordítva nekem ez annyit tesz, hogy további garanciákat és EU forrásokat akartak a lengyelek az ülés előtt-alatt „lezsírozni”, mielőtt egyáltalán gondolnak a szénkivezetésre vagy a széniparuk átalakítására, kivezetésére. (A lengyel széniparban ma kb. 85 ezren dolgoznak; de eközben felmérések szerint kb. 50 ezer lengyel hal meg ÉVENTE a légszennyezés miatt[2].

Hogyan jön a magyar álláspont a lengyelhez? Inkább politikai opportunizmusnak tűnik, itthon ugyanis mára kevesebb, mint 2 ezer munkahely függ a szénipartól (eközben a légszennyezés miatti halálozási arány még a lengyelekénél is magasabb, évente 15 ezren halnak meg idő előtt)[3]. Ugyanakkor a magyar kormánynak is jól jönne a garancia, a több EU forrás a dekarbonizációhoz, karbonsemlegességhez: a nemzeti összkibocsátásaink 2015 óta egyre emelkednek, a Mátrai Erőmű – amely a hazai üvegházgáz kibocsátások kb. 10%-ért felelős –  nem adja olcsón magát, és a borsodi kis lignitbányákkal is jellemezhető szén-nosztalgia még ott van több magyar döntéshozóban is. Ezt támasztja alá a péntek koradélután befutott kormányzati nyilatkozat[4] is: a vétójuk oka, hogy a karbonsemlegesség óriási teher lenne a magyar ipar számára és még nem látni, hogy az EU milyen forrásokat tud rendelkezésre bocsátani az ipar modernizálására.

Mi a megoldás, hogyan lehet innen elmozdulni?

A kulcs most is az EU források lehet, aminek 2020-2027 időszakra szóló tervezése nemrég kezdődött. Ha a magyar (és lengyel) kormány nem csak az ipar érdekeit akarja képviselni és szándékozik átgondolni a karbonsemlegességet, akkor azon dolgozik, hogy az új uniós költségvetésben minél nagyobb arányú legyen a klíma-címkézett forrás és az ország majd abból fedezheti az ambiciózus, karbonsemlegességhez szükséges beruházásokat, szerkezetátalakításokat. De az EU – helyesen – nem arra adná a közpénzt, hogy a klímagyilkos fosszilis ipart továbbra is mesterségesen életben tartsák itthon, hanem hogy fokozatosan, a helyi közösségek érdekeit figyelembe véve kivezethesse azt és más, az energiaátmenet elősegítő szektorokban teremtsen fenntartható munkahelyeket és beruházásokat, ld. energiahatékonyság és a megújuló energiák, közösségi gazdaság stb.

Ha már a számoknál, gazdaságnál tartunk: az éghajlatvédelem Magyarország gazdaságának és a társadalmi jólétének közvetlen érdeke. Középtávra azaz 2030-ra a Nemzeti Energia és Klímaterv úgy számol, hogy a tervezett vállalásokhoz - amit a hazai szakmai szervezetekkel[5] egybecsengően az Európai Bizottság a jún. 18-i értékelésében jogosan keveselt - évi kb. 800 milliárd Ft-ra van szükség. Szakmai szervezetek korábban azt kiszámolták, hogy az ennél ambiciózusabb, még inkább fosszilis-mentes sőt atomenergia-mentes forgatókönyvek is gazdaságilag reálisak, sőt olcsóbbak 2030-ig ill. 2050-ig. Számos tanulmány támasztja alá, hogy az klímavédelem költségei még mindig alacsonyabbak, mint annak kárait megfizetni utólag. Pláne maradnánk a pénzünknél, ha nem öntenénk ma is közpénz-milliárdokat klímagyilkos beruházásokba. Az éghajlatváltozás miatt már ma is minden egyes évben 80 milliárd forint gazdasági kára van az országnak, amihez még hozzáadódnak a jelentős egészségügyi és környezeti károk is.[6] Hazánkban még mindig évi kb. 34 milliárd Ft-tal támogatják a fosszilis energiákat[7].

Végezetül annak összefoglalója, hogy közép- és hosszútávra milyen szakmai javaslatokat tettek a témával foglalkozó  szervezetek középtávra (NEKT): https://mtvsz.hu/nemzeti_energia_es_klimaterv

A miniszterelnöknek írt eheti levél a karbonsemlegességről: https://mtvsz.hu/dynamic/karbonsemlegesseg_kozos_level_orban_viktornak_20190618.pdf

Botár Alexa, éghajlat és energia csoportvezető, MTVSZ