Komposztálás

Megfelelő nitrogén szén arány

A szerves-anyagokban általában több a szén, mint a nitrogén. A két elem arányát nevezzük szén/nitrogén aránynak. A mikroorganizmusok, magyarul paránylények, a szénből nyerik az energiát, építik fel a testüket, a nitrogénből pedig a fehérjét, örökítő anyagot, sejtszerkezetet. A korhadás akkor a leggyorsabb, ha az elegyben egy egységnyi nitrogénre 30-35 egységnyi szén jut (a megítélések eltérők, 20-40 között szórnak az értékek).

Ez a szám onnan származik, hogy a korhadással járó aerob lebontás első fázisában közreműködő paránylények ebben az arányban igénylik a nitrogént és szenet. Mire a folyamat befejeződik a szén mintegy 60%-ka elhasználódik  az energianyerésre, így a végtermékben 10 szénre 1 N fog jutni. Ha a szén a fent említett aránynál több, akkor a folyamat lelassul. Amennyiben az ideális C/N aránynál nitrogénben gazdagabb, nyers humuszképzőt juttatunk ki, az ammónia felszabadulását eredményezi.

A nyers humuszképzőkben a nitrogén arányaiban nagyobb mértékben van jelen, mint az optimálisnak tekintett 30-35:1 szén/nitrogén arány. Ilyen zöld javak a frissen lekaszált fű, a fűnyírásból származó nyesedék, a földből kihúzott, vagy tőről levágott zöld növény, zöld falevél, faág. Amikor ezek a nyers humuszképzők kiszáradnak, akkor a szén/nitrogén aránya is változik bennük, egy ponton túl arányaiban túlsúlyba kerül a szén. A gabonák zöld szárából szalma lesz, a lekaszált fű megsárgul, és szénának fogjuk hívni, a zöld falevélből avar lesz, a fából fűrészpor, faforgács, kéreg. 

Amikor a folyamat átvált, a nyers és rostos humuszképzők határán, az anyag optimális, de átmeneti állapotban van a szén/nitrogén arány tekintetében. A falevél ősszel lehullik, a fű megsárgul és betakarja a felszínt, ezek az állapotok képviselik az optimális szén/nitrogén arányt.

A nyers humuszképzők körébe tartoznak még az állattartás melléktermékei is. A köznyelv ezt trágya néven foglalja össze. A trágya fogalma azonban ennél szélesebb körű, mivel minden talajtermékenységet fokozó anyag trágya. Célszerűbb ezért megkülönböztetni az állati ürüléket, külön a vizeletet és székletet, és az ürülékkel összekevert szalmát, amit istállótrágyának nevezünk.

A korhadás sebességét a C/N arány mellett az oxigén, nedvesség jelenléte és a szemcseméret is meghatározza.

Az elegendő oxigén a lebontást végző paránylények életfunkcióihoz szükséges. A megfelelő mennyiségű levegő egy közepesen laza, de semmiképpen nem túl laza és nem is tömörödött takaróban biztosított. A nedvességtartalomnak 40% - 60 % között kell lennie. Ha túl sok benne a nedvesség, akkor az kitölti a pórusokat, és kiszorítja a levegőt, így nem lesz meg az kellő oxigén. Ha viszont túl száraz, akkor pedig a lebontást végző paránylények nem kapnak elég vizet az életfunkcióikhoz.

A takaróba nem kerülhetnek nagyon nagy, és túl kicsi méretű humuszképzők sem. Optimálisnak az 1-2 mm átmérőjű, 2-3 cm hosszúságú anyagok tekinthetők. Ha nagyon aprók a részek, akkor ugyan a lebontó szervezetek jól hozzáférnek, viszont a tömörödésre való hajlam miatt a levegő kiszorulhat belőle, mint pl., nyírt gyep nyesedéke, vagy fűrészpor esetén. Az ilyen anyagokat más, megfelelő méretű anyagokkal keverni kell. A túl vastag átmérőjű anyagok (gallyak, ágak, növényi szárak) viszont azért nem megfelelők, mert csak kis felületen jutnak hozzá a lebontó szervezetek, így azok korhadása hosszú időt vesz igénybe.

 

Honnan tudhatjuk mérés nélkül, hogy miben mennyi a nitrogén szén aránya?

Ebben segíthetnek a következő ismeretek!

Az idősebb, egyrészt napon száradt, esőn már többször megázott anyagok, pl., faágak, széna, szalma nitrogéntartalma már lecsökkent, ezekben magas a széntartalom. Az ilyen anyagok színe sötétebb, pl., a sárga szalma megbarnul, a zöld széna megsárgul. A frissebb, lédúsabb, zöld állapotú növényi maradványok viszont az előzőkhöz képest több nitrogént tartalmaznak.

A helyes nitrogén-szén arányról a komposztdombból is kapunk jelzéseket. Ha ammónia szagot érzünk a domb körül, akkor túl sok az elegyben a nitrogén, pl. baromfi trágya bekeverése esetén ez sokszor előfordul. Ha lassan indul be a komposztálódás, akkor pedig túl magas a szén aránya a nitrogénhez képest.

Természetesen nagyon fontos, hogy ismerjük az egyes anyagok nitrogén szén arányát is. Ezek ugyan nem kőbevésett értékek, hiszen az anyagok idősödésével csökkenhet a nitrogén aránya, de jók a tájékozódáshoz.

Magas, 1:200-500 nitrogén-szén arány: papír; fűrészpor; faforgács

Közepesen magas, 1:60-150 nitrogén-szén arány: fanyesedék; szalma; széna

Optimális, 1: 25-60 nitrogén-szén arány: lehullott lomb; friss istállótrágya

Alacsony, 1: 10-15 nitrogén szén arány: frissen nyírt fű; konyhai zöld hulladékok; zöldség, gyümölcs; frissen kihúzott gyom, haszonállatok ürüléke

Nagyon alacsony, 1: 0,8-6 nitrogén szén arány: vizelet; trágya csurgaléklé; fekália

Optimális nedvességtartalom (40 – 60 %)

A paránylények élettani folyamataihoz, az anyagcseréjükhöz, szaporodásukhoz megfelelő mennyiségű vízre van szükség, ha a nedvességtartalom 40% alá csökken, akkor a mikrobiális tevékenység és a szaporodás lelassul, vagy leáll. A túl magas, 60% feletti nedvességtartalom viszont kiszorítja a komposztdomb pórusaiból az oxigént, a szükséges aerob (levegős) állapot helyett anaerob (levegőtlen) feltételeket teremt. Ilyen körülmények között azonban nem korhadás, hanem rothadás folyik.

Honnan tudhatjuk mérés nélkül, hogy megfelelő a nedvességtartalom?

A nedvességtartalom ellenőrzését marokpróbának nevezzük. Ha a kezünkbe vett komposztanyagot összenyomjuk a kezünkkel, és a komposzt összeáll, de belőle víz nem folyik ki, akkor optimálisnak mondható a nedvességtartalom. Ha túl száraz az anyag, akkor szétesik a tenyerünkben, ha túl nedves, akkor pedig víz folyik ki az ujjaink között.

Oxigénellátás

A paránylények a szerves anyagok lebontásából nyerik az energiát. A növényi eredetű szerves anyagok lebontása egyaránt történhet oxigén jelenlétében és hiányában, és ennek megfelelően aerob, vagy anaerob, illetve fakultatív élőlények végzik a lebontást. Az aerob élőlények esetében az oxigén, az anaerob élőlények esetében szervetlen vegyületek, például nitrát, szulfát, széndioxid az elektronfelvevő. A fakultatív anaerob baktériumok, ha nem áll rendelkezésre végső elektronfelvevő, akkor erjedéssel biztosítják életműködésüket. Ennek során cukrokból, vagy egyéb magas energiatartalmú vegyületekből állítanak elő az erjedés típusától függően  tejsavat, vajsavat, etilalkoholt, hidrogént és más végtermékeket. A legismertebb fakultatív élőlények a Staphylococcusok,  az Escherichia coli, vagy az élesztőgomba.

Az, hogy egy adott közegben korhadásos, vagy rothadásos folyamatok működnek, azt az oxigén rendelkezésre állása dönti el. Ha tehát komposztálni szeretnénk, akkor az aerob mikroorganizmusoknak jelentős oxigénszükségletét biztosítani kell. Különösképpen igaz ez a kezdeti, intenzív lebontási szakaszban, amikor számítások szerint egy köbméter komposztban a levegő két órán belül elfogy.

Honnan tudjuk, hogy sok, kevés, vagy éppen elég az oxigén a komposzt halomban?

A túlzottan laza szerkezetű halom hamar kiszárad, több levegő járja át, mint amennyire szükség van. A túlzottan betömörödött szerkezet viszont kevés oxigént kap, és a nedvességet is jobban megőrzi. Az oxigénhiányos helyeken nem komposztálódás, hanem rothadás folyik, és ennek kellemetlen szaga van a fehérjék bomlástermékeitől. Egy-egy komposztdombban nagyon nehéz elérni azt, hogy csak tisztán korhadásos folyamatok menjenek végbe. Ez akkor valósítható meg, ha az anyagok olyan lazán kerültek összerakásra, hogy benne folyamatos a levegőáramlás. Ezt a legtöbbször gyakori átforgatással lehet elérni.

A komposztdomb elkészítése

Éppen csak elhatároztuk a komposztdomb megépítését, és máris azzal a kérdéssel találjuk szembe magunkat, hogy miből építsük meg. Ritka az olyan alkalom, hogy egy időpontban a környezetünkben minden alkalmas anyag a rendelkezésünkre állna ahhoz, hogy a megfelelő nitrogén-szén arányt úgy lehessen biztosítani, hogy a levegő- és nedvességellátásnak is eleget tegyünk. Ezért előrelátónak kell lennünk, és például a szénben dús, szárazanyagokat akkor kell félretennünk erre a célra, amikor azok keletkeznek. Ilyen a szalma, faforgács, fanyesedék.

Még az optimális nitrogén-szén arányú szerves anyagokat sem rakhatjuk össze egy dombba homogén módon. A lehullott lombnak optimális a nitrogén-szén aránya, de az egymásra rétegzett levelek levegőtlenek lennének. Ezért ezt lazítanunk kell valamilyen szerkezetes anyaggal, pl., ágnyesedékekkel, de ha ezt tettük akkor már arra is gondolnunk kell, hogy az így bevitt széntöbbletet ellensúlyozni kell valamilyen friss zöld anyaggal, vagy állati trágyával. Ugyanakkor a szerkezetességet javító anyagok, jelen esetben ágak mérete sem akadályozhatja a komposztálódást. A megfelelő méretre azért van szükség, hogy a paránylények minél nagyobb felületen érintkezhessenek a komposztálódásra szánt anyagokkal.

Sokan elektromos darálókkal készítenek az ágakból aprítékot, mások metszőollóval aprítják fel az ágakat a megfelelő méretre. Az első esetben fosszilis energiát fogyasztunk, a második esetben túl sok időt fogunk eltölteni.

A komposztdomb megépítését akkor kezdjük el, amikor a hozzá szükséges anyagokkal már rendelkezünk, és amikor már kiválasztottuk annak helyét. A hely kiválasztásánál törekedjünk arra, hogy a komposztdombot a nap szárító hatása ne érje, a legjobb, ha egy fa árnyékába helyezzük el. Fontos szempont, hogy a szomszédokat ne zavarja a tevékenység. Ugyan, ha jól végezzük a munkát bűzhatás nem keletkezik, de a jó szomszédság érdekében célszerű gondolni az előítéletekre is. Vannak olyanok is, akiket a látvány zavar, így ezt is érdemes figyelembe venni!

Először a föld felszínére rakjunk le ágnyesedéket legalább 20-30 cm vastagságban, hogy alulról levegőt kapjon a korhadásra szánt anyag. Gondoljunk arra is, hogy a rákerülő anyag a súlyánál fogva tömöríti az ágfonatot. A nyesedékre ezután vékony rétegekben először rostos, majd nyers humuszképzőket rétegzünk, amíg el nem érjük a 80-100 cm magasságot. Ebbe nem számít bele az ágfonat! A legfelső réteg mindig rostos humuszképző legyen, 5-10 cm vastagságban, amelyet nedvesítsünk be!

Sokan, más, általában vásárolt anyagokkal, preparátumokkal is igyekeznek a komposztálást gyorsítani, vagy javítani a komposzt minőségét (mészkő-, zeolit őrlemény, stb.). Mások a fűtésnél keletkezett fahamut kívánják ilyen módon elhelyezni. Fahamut módjával adhatunk a komposztálandó anyaghoz, de összességében ne haladja meg a domb anyagának 3%-át, súlyszázalékban értve! Meszezésre csak akkor van szükségünk, ha sok, savas kémhatást kiváltó anyagot (pl. tuja levél, tűlevelűek, tölgyfalomb) keverünk a halomba. Adalékanyag lehet a nyers, félig érett komposzt is, amely a baktériumflóra felszaporodását segíti elő, mintegy beoltja a frissen összerakott halmot.

Nem közömbös az sem, hogy milyen komposztdombot építünk, vagy milyen berendezéseket használunk a komposztáláshoz. A legegyszerűbb, ha egy prizmát építünk, hiszen ahhoz nem kell más anyagokat felhasználnunk, és így lesz a legkisebb a környezeti teher is. Ez a prizmakomposztálás. A prizma előnye, hogy nem kell hozzá semmilyen szerkezet, és így azt nem is kell szétbontanunk a komposzt kezeléséhez. Viszont mivel semmi sem tarja össze, azért gyakran ellaposodik, az állatok széttúrják, és ilyenkor újra kell igazítani. Kerti körülmények között a 1,5 - 2 méter széles és 80 - 100 centiméter magas prizma építése javasolt. Ennél nem célszerű magasabbra rakni, különben a saját súlya miatt összetömörödik az alja, amely nedvessé és levegőtlenné válik, és rothadásnak indul. A prizmát célszerű elkészülte után valamilyen jól szellőző anyaggal letakarni, amely meggátolja, hogy túl sok csapadékvíz telítse a halmot, és belőle a talajba mossa a táplálékokat. Elhasznált takaró, filc, vászon alkalmas erre a célra. Műanyag fóliát ne alkalmazzunk, mert megakadályozza a szellőzést, a domb befülled.

Ezzel szemben a silókomposztálás valamilyen szerkezetet feltételez. Sokan áruházakban kapható műanyag komposztáló ládákat használnak a folyamathoz. Ezek ugyan újrahasznosított műanyagokból készülnek, de ha elhasználódnak, akkor újra hulladék lesz belőlük. A leggyakoribb a fakeret használata, amelyet mi magunk építünk össze előre gyártott, egymásba illeszthető elemekből. Ennek is van hátránya, a konzerválás nélküli anyag hamar korhadásnak indul, a konzervált pedig nemcsak költségesebb, de a környezet is terheli. Az ilyen előregyártott, keretek közé szorított komposztáló berendezéseknek az a hátránya, hogy a térfogatuk túl kicsi ahhoz, hogy bennük tökéletes komposztálást lehessen végezni. A fakeretes hamar kiszárad, a műanyag hamar befülled, a megfelelően magas hőmérséklet pedig legfeljebb a komposzt belsejében alakul ki, hiszen a környezet a hőt állandóan elszívja.

A gyakorlatban problémát jelent, hogy a folyamatosan keletkező komposztanyagokat folyamatosan rakjuk a komposztdombra, és nem biztosítjuk azok megfelelő bekeverését. Gyakori, hogy a konyhai zöld-hulladék egymásra kerül, és magas széntartalmú komponenst nem adnak hozzá. Hasonló a helyzet kerti gyomlálásnál, különösen fűnyírásnál, amikor egyszerre sok egynemű anyag kerül a dombra bekeverés nélkül.  Ha nincs lehetőségünk magas széntartalmú anyagok hozzáadására, akkor ilyenkor egy-két napig hagyjuk a napon szikkadni a zöld részeket,  de majd ezek összerakásánál is gondoljunk a szerkezetességre.

A komposztdomb kezelésénél gyakran ajánlott annak teljes átforgatása. A komposztálás 9-12 hónapos ciklusában legalább egyszer, vagy kétszer-háromszor ajánlott az anyagok újbóli összekeverése. Ennek egyik oka, hogy az anyagok bomlása és átalakulása következtében a komposzt térfogata csökken, összetömörödik, belsejéből kiszorulhat a levegő, kedvező feltételt teremtve a rothadási folyamatoknak. Másrészt a halom szélén lévő anyagok kiszáradnak, és bomlásuk lelassul. A bekeveréssel ezt a lemaradást lehet pótolni, illetve a tömörödött domb szerkezetessége is javítható.

Az újra történő átkeverés nem problémamentes, főleg akkor, ha a komposztdombot folyamatosan építjük, ahogy a konyhai és kerti hulladékaink keletkeznek. A folyamatos komposzt készítésnél gondot jelent, hogy a már korábban bekevert rétegek a komposztálódás valamilyen fázisán már átestek, míg a frissen berakottak éppen csak most kezdik a folyamatot. Ilyenkor a komposztálódás különböző fázisban lévő rétegeket keverünk össze, amelyek élővilága különböző, mindig a kérdéses fázisnak megfelelő. Ezek keveredése megszakítja a folyamatot, és az élővilág összetételének átalakulásához, egy részüknek pusztulásához vezet.

A fenti problémák elkerülése érdekében célszerű, ha szakaszosan, és nem folyamatosan készítjük a komposztdombot, és elkerüljük a különböző fázisok összekeveredését. A komposztálódott részek betömörödését akkor tudjuk leginkább elkerülni, ha a halmot nem felfelé, hanem az egyik oldali, vagy végi irányba növeljük.

A komposztálódás folyamata 

1.a.Lebontási fázis: Mezofil, közepes, 30-40 fok hőmérséklet

1.b. Lebontási fázis: Termofil, magas 40-70 fok

50 fok termofil gombák, aktinobaktériumok

65 fok spórás baktériumok

70-75 fok a mikrobiális aktivitás megszűnik, kémiai reakciók

1-3 hét időtartam, cukor, keményítő, fehérje bomlása

 

2. Átalakulásai fázis: Mezofil, 30-40 fok, 3-7 hét, lignin, cellulóz bontás, nitrát képződés

3. Felépülési fázis (férgek), hőmérséklet csökkenése (20-25 fok) benépesülés, keveredés és humifikáció; 8-12 hét, eredmény nyers humusz

4. Stabilizáló, utóérési fázis: földigiliszták, 20 fok, 13-20 hét, humifikáció és mineralizáció, érett komposzt

 

Közreműködők a komposztdombban

Elsődleges fogyasztók

Szerves maradványokat fogyasztó szervezetek

Baktériumok, gombák, aktino-baktériumok, katonalegyek, fonálférgek, atkák, csigák, meztelencsigák, giliszták, ezerlábúak, ászkák,

+ patkány, pocok, egér, madarak

 

Másodlagos fogyasztók

 Az elsődleges fogyasztókat és a szerves maradványokat felfaló szervezetek

ugróvillások, egyes atkák, paránybogár-félék, fonálférgek, protozoák („állati” egysejtűek), kerekesférgek, talajlakó laposférgek

 

Harmadlagos fogyasztók

Elsődleges és másodlagos fogyasztókat fogyasztó szervezetek

Százlábúak, ragadozó atkák, holyvák, ragadozó hangyák, futóbogarak

 

Honnan tudom, hogy a komposztban minden a helyes úton halad? 

Amikor ammónia szagot érzünk a komposztdomb környékén, akkor tudhatjuk, hogy a komposztálni szánt szerves anyagok szén-nitrogén aránya, nedvességtartalma nem megfelelő. A szén-nitrogén arány eltolódásának az oka, hogy túl sok nitrogénben dús anyagot, nyers humuszképzőt tettünk a komposztba, mint pl. állati ürülék, vagy túl sok zöld növényi rész. Ebben az esetben anaerob, rothadásos folyamatok zajlanak a korhadás helyett. A rothadás során metán, szénmonoxid is keletkezik a szén-dioxid mellett, míg a korhadás legfőbb végterméke a vízgőz és szén-dioxid. A szén-dioxid-kibocsátása elkerülhetetlen, hiszen a paránylények a szénnek kevesebb, mint a felét építik be a szervezetükbe, a többiből energiát nyernek, aminek a végterméke a szén-dioxid.

Ha azt észleljük, hogy rothadás van a komposztban, akkor rostos humuszképzők bekeverésével, szellőztetéssel tudunk segíteni.

Az érő komposztnak kellemes, édeskés illata van, a kész komposztnak pedig földszaga.

A komposztban élő élőlények is pontos jelzéseket adnak a komposztdomb állapotáról. Ha pl., túl sok benne az ászkarák, akkor túlzott a nedvesség, és fennáll a rothadás veszélye. Viszont, ha az ászkarákok üregeket képeznek, és abban együtt találhatók, akkor túl száraz a halom. A szárazságra utal a túl sok hangya jelenléte is.   

                                                                                              

Mit jelez a sok giliszta?

A gyűrűsférgeket életmódjuk szerint osztályozva földi és trágya gilisztákra osztjuk fel. A földben élők vagy vízszintes, vagy függőleges járatokat alakítanak ki, az utóbbiakhoz tartozik a mindenki által jól ismert földigiliszta. Ezzel szemben a trágyagiliszták nem élnek a talajban, hanem a talaj felszínén található szerves törmelékekben (avar, trágya, rothadó gyümölcs, stb.) találhatók, és azzal is táplálkoznak.

A trágyagiliszták akkor jelennek meg a komposztálásra összerakott halomban, ha az betömörödött, túl sok benne a nitrogén, nedvesség, és korhadás helyett erjedés folyik. Tömeges jelenlétük a betömörödött részeken figyelhető meg, és fontos jelzés arra nézve, hogy a komposztdombban nem mennek rendjén a dolgok, vagyis nincs megfelelő hőképződéssel járó korhadás. Ha lenne, akkor a 25-30 fok közötti hőmérsékletet kedvelő trágya giliszta nem lenne a halomban, hiszen az túl meleg közeg lenne a számára.

Földigiliszta csak akkor fordul elő a komposztdombban, ha abba földet rétegeztek, vagy ha már talajjá érett.

Manapság divatos az un., gilisztahumusz termeltetése trágyagilisztákkal, amely mint általában a trágyák, fokozzák a terméseredményeket. Ugyanakkor tartsuk szem előtt, hogy a szó valódi értelmében itt nem humuszról, hanem giliszta ürülékről beszélünk.

 

Hogyan különböztethetem meg a cserebogár illetve rózsabogár pajort a komposztban?

A rózsabogárnak a cserebogáréhoz nagyon hasonló, fehér, 3-4 cm-re megnövő pajorja van. A pajor szerves anyagokkal, korhadékokkal táplálkozik, segít a szerves anyagok feldolgozásában. A pajor  nem táplálkozik élő növényi részekkel, így a növények gyökerét sem rágja meg. A cserebogár pajor ezzel szemben élő növények gyökereit fogyasztja, amely a növény pusztulásához is vezethet.

Ha valami oknál fogva szeretnénk megkülönböztetni a lárvákat, akkor a következő különbségeket fedezhetjük fel. A rózsabogár lárvája egyenes, vagy kifli-alakban görbült, a cserebogáré C alakban görbült. Teltebb mint a cserebogár pajorja. Három pár, barna színű lába van, amelyek rövidebbek, mint a cserebogár lárvájáé. A testet borító barnás szőrzet hosszabb, mint a cserebogár pajornál. A rózsabogár pajor tömzsibb, a cserebogár pajor nyúlánkabb alakú. Egy perdöntő bizonyíték, ha a rózsabogár pajort sík felületre helyezzük, akkor az, a hátán lévő szőrökön kúszik, a cserebogár pajor viszont a hasán.

Van-e különbség humusz és komposzt között?

A talajnak öt különböző alkotóeleme van: az anyakőzet; gázok; nedvesség; élő szervezetek; szerves anyagok. Az anyakőzet, a nedvesség, az oxigén és a szerves anyagok adják azt a környezetet, amelyben a talaj élőlényei képesek megélni. A szerves anyag nem más mint elhalt állati és növényi szervezetek összessége, amely a lebontás útján halad.

Amikor egy élő szervezet elhal, számos más élőlény elkezdi lebontani a szöveteit, és a maradékot, mint hulladékot bocsátják ki a talaj környezetbe. Erre a hulladékra újabb és újabb szervezetek specializálódnak, és a lebontás egy széles táplálékhálón keresztül valósul meg, ahol az előző lebontó szervezet hulladéka táplálék a következő lebontó szervezet számára.

Természetes körülmények között először lebontó szervezetek (ízeltlábúak, giliszták) aprítják és kebelezik be a szerves anyagot, majd ezeken az aprítékokon, ürülékeken telepednek meg a mikroorganizmusok. Ezzel párhuzamosan az egyszerűen lebontható cukrok és fehérjék lebontást a mikroorganizmusok végzik el. A mikroszervezetek enzimek segítségével végzik a kémiai átalakításokat. Ezek az enzimek csak egyes vegyületcsoportok bontására alkalmasak, így vagy csak cellulózt, vagy csak keményítőt, vagy csak fehérjét képesek bontani. Legkönnyebben a cukrok, majd sorrendben a keményítő, fehérje, nyersfehérje, hemicellulóz, cellulóz, zsírok, végül legnehezebben a lignin bonthatók le.

Végül egy sötét színű, teljesen lebomlott, morzsalékos anyag marad, amit humusznak nevezünk. A humusz (televény) a talaj jellegzetes, nagy molekulájú, kolloid tulajdonságú anyaga. Pontos kémiai szerkezeti felépítése nem ismeretes. A humuszképződésével a lebontás folyamata ugyan befejeződik, de maga a humusz sem annyira stabil, hogy ne degradálódna. Ez azonban már nem része a szerves-anyag lebontásának.                                                                                                  

Ezzel szemben a komposzt egy ember által mesterségesen irányított folyamat végeredménye, ahol optimális környezetet igyekszik teremteni a mikroorganizmusok lebontó tevékenységének. A komposztálás első fázisait éppen ezért a mikroorganizmusok uralják, és majd ezekre a szervezetekre épül fel a táplálékháló, a betelepedési fázisban jelennek meg a magasabb rendű élőlények.  A komposzt egy állomás a teljes lebomlás útján. A komposztból majd a talajban lakó élők közreműködésével képződik humusz (televény talaj). A komposzt előnye éppen abban rejlik, hogy a mineralizáció még nem fejeződött be, így a talajra helyezve tápanyagokat ad le környezetének.

 

(Gyulai Iván írása a komposztálásról)

 

 

A mi sokszínű kertünk programot az Agrárminisztérium támogatja.