Nagy megtiszteltetés, hogy a mai rendezvényen a civil szféra képviselője is szót kap. Az elmúlt 10 év alatt sok személyes élményt szereztem a Fenntartható Fejlődési Tanácshoz kötődve, de engedjék meg, hogy mégse emlékekkel töltsem ki a rendelkezésemre álló időt, hanem a fenntarthatósági problémák okaival és a megoldás módjaival foglalkozzam.
Sokan említik mostanában az ENSZ fenntartható fejlődési céljainak elfogadását. Nagyon fontos célok vannak megfogalmazva ebben a dokumentumban. Mint érdeklődő civilt foglalkoztat engem, hogy milyen esélye van annak, hogy ezeket a célokat globálisan, illetve nemzeti szinten elérjük? Ez bizonyára nagy mértékben függ attól hogyan és mit teszünk a célok elérése érdekében. A mai cselekvés eltervezése előtt érdemes visszatekinteni a múlt tanulságaira.
Nézzük meg, hogyan fejlődött a környezetpolitika az elmúlt 45
évben!
A nemzetközi környezetpolitika születése a’72-es stockholmi környezetvédelmi világkonferenciára datálható. Az elmúlt 45 évben számos nemzetközi egyezmény, európai uniós irányelv, nemzeti szabályozás jött létre a környezet védelme érdekében. Ezek közül is kiemelkedő a ’92-ben, Rióban megrendezett világtalálkozó, amelynek a fenntartható fejlődés fogalmát is köszönhetjük. Mi lett ennek a sok környezetvédelmi erőfeszítésnek a hatása?
Az ábrán a világ ökológiai lábnyomának időbeli alakulása látható. Talán nem kell bemutatnom az ökológiai lábnyom elméletet Önöknek, amely az erőforrások felhasználását jeleníti meg a rendelkezésre álló termékeny területre vetítve. Az elmúlt fél évszázadban a globális ökológiai lábnyom szakadatlanul nőtt a sok környezetvédelmi egyezmény és szabályozás ellenére. Mára elértük az 1,7 bolygónyi erőforrásfogyasztást. Tehát egyre nagyobb mértékben éljük fel életünk tartalékait. A globális helyzetkép mellett érdemes egy pillantás vetni néhány részletre is.
Ha az ökológia lábnyomot az egyes országok bevételei szerint nézzük, láthatjuk, hogy a fejlett világ, az OECD országok több mint három szoros lábmérettel élnek. És ez a lábnyom csak elenyésző mértékben csökkent az elmúlt 30 évben, a sok-sok környezeti szabályozás létrehozása eredményeképpen.
Németország, környezetvédelmi példaképünk, a riói konferencia óta sem csökkentette az ökológiai lábnyomát, stabilan 3 bolygónyi erőforrást használ fel. Pörögnek a szélkerekek, szorgosan gyűjtik szelektíven a hulladékot a német polgárok, de összességében egy tapodtat sem mozdultak el a fenntarthatóság felé. Eközben Kína Rió óta megháromszorozta az erőforrásfelhasználását, ők most két bolygónál tartanak. Mi itt Európa közepén nagyjából a világátlagot hozzuk, míg Afrika csöndesen növekszik – köszönhetően inkább a népességrobbanásnak, mint az életszínvonal javulásának.
Levonhatjuk a tanulságot: ha teljesíteni akarjuk a fenntartható fejlődési céljainkat, akkor nem szabad az eddigi vágányokon haladni. Meg kell haladnunk az megszokott környezetpolitikát, más eszközöket kell használnunk.
Azt gondolom, hogy fel kell tárnunk a társadalmi-gazdasági rendünk hibás, a fenntarthatatlanságot előidéző szabályait és meg kell változtatnunk azokat. Nagyléptékű, a problémák hajtóerejére ható változásokra van szükség. Ezen a dián néhány ilyen hajtóerőt soroltam fel. Többek között: a gazdasági szabályozóknak tükrözniük kell az erőforráshasználat korlátosságát. A természeti erőforrásokat és közszolgáltatásokat nem szabad magánkézbe adnunk. Meg kell szüntetni a bankszektor alulszabályozottságát és túlhatalmát. A globalizációval szemben a lokalizációra kell törekedni. Igazságosabb nemzetközi kereskedelemre és a multinacionális vállalatok működésének ellenőrzésére van szükség.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Lehet, hogy ezeket a javaslatokat túl radikálisnak és nehezen megvalósíthatónak gondolják. Nem, nem ezek a javaslatok megvalósíthatatlanok. A jelenlegi neoliberális gazdasági paradigma az, amely radikálisan élet ellenes és megvalósíthatatlan, hiszen hosszú távon nem fenntartható.
Belátható, hogyha a gazdasági-társadalmi rendszerünkben átfogó változásokat szeretnénk elérni, akkor a szemléletünket is meg kell változtatnunk. Engedjék meg, hogy a hátralévő néhány percben ezzel foglalkozzak.
Kultúránk egyik alapvetően hibás gondolkodási paradigmája, hogy az emberi elme korlátlanságában hiszünk. Erre a hibás gondolkodásra figyelmeztet minket két ősi történetet. A görög mitológia Prométheusza Zeusz tiltása ellenére ellopta a tüzet az emberek számára, ezért kegyetlen büntetést kapott. A bibliai emberpár Isten tiltása ellenére evett a tudás fáján lévő gyümölcsből. Ki is űzték ezért őket a Paradicsomból.
Mit jelent ez a két történet? Isten ellenzi a tudományos-technikai haladást? Nem hiszem. A két történet lényege, hogy az ember nem kormányozhatja a világát Isten nélkül, kizárólag önmagára hagyatkozva. Nem támaszkodhatunk csak az elménkre. Tágabb értelemben: a tudomány és technika nem lehet független az erkölcstől, az erkölcsi szempontoknak át kell hatniuk az élet minden területén a döntéseinket.
A társadalmi folyamatok évszázadok óta ellentétesek ezzel világunkban, amely folyamatok a felvilágosodással értek el csúcspontjára.Hiszen a felvilágosodás eszméje éppen az, hogy a jó és rossz tudása racionálisan, emberi elménk által elérhető. Évszázadok alatt kiszorítottuk az erkölcsöt a gazdasági és politikai életből. A felvilágosodás eszméitől fűtve száműztük a transzcendenst a magánéletbe, társadalmi-gazdasági döntéseinket materiális szempontok alapján hozzuk meg. A gazdaság egyre jobban kiterjed az élet minden területére, pénzben mérjük az anyagi javakon túl már a társadalmi segítséget és az ökológiai adományokat, a természetet is.
Csak úgy érhetünk el egy fenntartható társadalmat, ha szakítunk ezzel. Szakítunk a tudományos-technikai haladásba vetett vakhittel, ha a gazdaság és a politika az erkölcs szilárd talaján fog állni, ha a materiális dolgok mellett nagyobb szerepet kap életünkben a család, a közösség, a természet, a Jóistennel való kapcsolat.
Az igazi változáshoz a boldogsághoz való viszonyunkat is át kell formálnunk. Az euró-atlanti civilizációban élők többsége a boldogságot az anyagi jóléttel azonosítja. Meghatározó döntési szempont a mindennapi életben az anyagi gyarapodás, az élvezetek fogyasztása, a több és több kényelem elérése.
Szeretném most megidézni a múlt század egyik iskolaalapító bécsi pszichiáterét, Viktor Frankl-t. Frankl megjárta a náci koncentrációs tábort és egy különös dologra lett figyelmes. Azt tapasztalta, hogy az emberek a szélsőségesen rossz körülmények között is lehetnek boldogok és kiegyensúlyozottak. Erre a tapasztalatra építette fel elméletét és terápiás gyakorlatát, a logoterápiát.
Frankl szerint az ember szabad akaratú, értelemre törekvő lény. Boldogságának forrása az alkotó tevékenysége, az élményei és némely esetben a megváltoztathatatlan körülményekhez való alkalmazkodása. Az ember, mint alapvetően transzcendens lény számára a legfőbb érték a másik emberhez való kapcsolódás, a szeretet. Hamis tehát a Maslow piramis, amely az önmegvalósítást tartja legfőbb értéknek, és ennek feltételéül tekint a testi és anyagi kielégülésre. Minden helyzetben találhatunk értelmet életünknek.Boldogságunk kulcsa a másik emberhez való viszonyulás.
De ez nem csak Viktor Frankl véleménye. Názáreti Jézus kétezer éve vázolta fel, hogy szerinte mi a boldogság.
Ha Önök ezen a listán végig tekintenek, nem a fogyasztást és az önmegvalósítást látják, mint a boldogságunk forrását, hanem a másik emberrel való törődést, az igazságra törekvést, a megelégedést és a szenvedésünk elfogadását. Adja Isten, hogy ez a boldogság fogalom határozza meg mindannyiunk életét. Mert akkor talán, ha szelídek leszünk, még a Földet is örökül kapjuk. Úgy legyen!
